Nem vagyok egészen normális - itten búslakodtam át a délelőttöt és az elmúlt napokat, ahelyett, hogy örültem volna a friss levegőn tett sétámnak, a sok fordításnak és szakmai elismerésnek, a portugáliai kirándulásomnak, hogy taníthatok franciát a BME-n, hogy úszhatok, futhatok, süthetek és főzhetek finomakat... Legalább nagy bánatomban újraolvastam kis kihagyásokkal az elmúlt majd' 4 év történéseit zanzásítva, és azt hiszem eljött a tettek órája.

Nem ér meg az egész annyit, hogy leálljon miatta minden. Egyensúly, tudat és energia. Újra itt!

Ez az apa-fiú kapcsolat bizony elég furcsa egy dolog. Amióta itthon vagyok, minden nap történik valami furcsa lépés - hol részemről, hol részéről. Bizonyos infókat továbbra is csak harapófogóval lehet belőle persze kihúzni, ha egyáltalán ki lehet. Esetleg tovább kéne (vissza)kamaszodnom, hogy ledőljön minden fal, és tényleg új lapon kezdődjön minden? Vagy jól vannak a dolgok úgy ahogy vannak és fejlődnek előre? A kérdés minden esetre bizonyára erősen foglalkoztat valahol, mert valahogy az utóbbi napokban egy csomó beszélgetésben kedves barátokkal és ismerősökkel felmerül így, vagy úgy a téma. Persze itt a karácsony, mindenkinél jobban előkerül a család, sokaknak kifejezetten traumatikus hangulatban, itt meg olyan furcsa helyzet van, amit nem nagyon értek, de talán mondjuk nem is kell... Inkább sütök neki mignont karácsonyra - az a tuti!

Nem szeretek így ébredni... Éjszaka utaztam; mégpedig tömött kispiros vicinálison Győrből a horvát határ felé. Az út inkább kellemesen telt, szinte nosztalgikusan romantikus hangulatban, szépen ragyogtak a leszálló napsugarak, közben vidáman cseverésztek az utasok... egészen addig, míg egyszer csak szembe nem jött egy másik kispiros. A jóég tudja miért, de én voltam az egyetlen utas, akit ez szemmel láthatóan izgalomba tudott hozni. Üvöltöttem, hogy ugorjunk le a vonatról, de hiába. Túl sok időnk mondjuk nem is volt ilyesmin elmélázni, mert az egész eseménysor másodpercek alatt zajlott le. Amikor teljes sebességgel belénkszaladt a szemből érkező szerelvény, egyszerűen ugrott egyet mindkét motorkocsi: a másik a szemközti vágányon folytatta útját, a miénk meg mintegy kiugrott a helyéről az ütközés erejére és a sínek mellett várta a folytatást. A folytatásban aztán kisvártatva még egy piroska jött; és taszajtott még egyet rajtunk. Aztán még elrobogott mellettünk egy gyorsvonat is biztos ami biztos, de aztán mikor már kitisztult az út - mi sem természetesebb - vonatunk szépen visszaugrott a helyére, és folytatta útját, és az utasok cseverésztek tovább. Ekkor jött az alagút... a folytatás az előzmények nyomán kitalálható. Itt már viszont nem bírtam tovább és felébredtem.

Kérdés - csapás. Magabiztosság. Furcsa, hogy egy pár váratlan kérdés és egy határozott kommunikációs stílus mennyire megtévesztő képet tud festeni az emberről. Azt hiszem igazán hatékony dolog ez a tolmácsképzés; koncentráció, gyors reakciók, lényeglátás gyakorlati helyzetben éppúgy, mint a valóságban. Bármennyire is erősködtem, hogy a kép, amit alkotott nem egészen helytálló; megfelelő ellenbizonyítékok híján megmaradtunk ennél a kicsit számomra hamisnak tűnő képnél. Önző lennék, hogy végül ráhagytam? Talán egy kicsit. Egy jó kis vörösboros marhapörköltből és jó kis cseh sörből kiindulva minden esetre nehezen képzeltem volna el az utat űrhajók fedélzetén furcsa földönkívül lények között az élet értelméig... Talán a legérdekesebb hétvége idáig; az első igazi teljes hétvége egyébként a szombati óra pénteki megtartása révett. Most emésztgetek kicsit még; aztán éljenek soká a fodrászok és a vidám kis fordítandóik!

Húúúúúúú.... nagyon remek este volt! Emilie Simon koncert, amire már vagy egy hónapja készülök; nem gondoltam volna, hogy egyszer majd élőben is, aztán mégis... extravagancia élőben is megvolt; egy kis színpad korlátozott lehetőségeit teljes mértékben kihasználva, hihetetlenül magával ragadó hang szintén megvolt, és bár a társaságom nem volt teljesen elragadtatva, én inkább ráhagytam a dolgot. Két hét múlva The Asteroid Galaxy Tour, ugyanitt, ugyanekkor; ha valakinek van kedve velem tartani, tessék jelentkezni!

Közben meg felkerültek a karácsonyi díszek a város falaira, megnyílt a karácsonyi vásár; őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy egy karácsonyi színjáték lehet még rám ilyen hatással. Ahogy tekertem hazafelé a koncertről a belvároson keresztül, észrevétlenül belemásztak a fejembe a fények, a sétálgató, nézelődő emberek képe, én meg közben csak repültem tovább a koncert álomvilágával, teljesen autentikus környezetben.

Az első próbán túl, és még egy csomó előtt... Az az érzésem, mintha egy flipperasztal közepén pattognék; egyelőre a felső régiókban valahol. Ma este oldalzseb következik...

Rendkívül sajnálom, hogy nem tudtam fényképen megörökíteni tegnapi kirándulásom élményeit! A szikrázó napsütéses idő örömére fogtam magam ugyanis, és elbicikliztem Sélestat városáig. Eredetileg mondjuk Mulhouse volt a cél, de lévén, hogy egy bár igen kecses mégis hosszú túrákra nem feltétlenül legalkalmasabb tanyabájkom van, 60 km után feladtam a küzdelmeket (korlátozott sebesség, sötétedés, kicsit kényelmetlen nyereg...). Lényeg a lényeg remekül éreztem magam; felfedeztem kicsit az alsó-rajnai vidék világát, és bizony azt kell, hogy mondjam, hogy az itteni falusi valóság éppen olyan így első ránézésre, mint az otthoni. Nénikék szombat délután kint állnak ugyanúgy a kapuban, mint mifelénk, viszik a virágot a templomba, kis kínaiszerű ruha-cipő kereskedés szegélyezik az utat itt-ott, meg vegyesboltok, traktorok az udvaron, trágyaszag. Egyetlen sokkoló különbséget találtam csak; a parasztbarokk lehetőleg itt még szélsőségesebb formákat tud ölteni, mint azt otthon bárhol is tapasztaltam volna, különösképpen a karácsonyi dekorációkat illetően. Majdnem nekimentem egy fának, ahogy egy remekbe szabott hóemberekkel, mikulásokkal, girlandokkal, és villogó kütyük tömegével teleaggatott égszínkék kis palotácska vakította el a szemeimet... Bele is húztam, nehogy rémálmok gyötörjenek az éjszaka... Végül kis csalással biciklistül vonatháton megérkeztem Mulhouse-ba is ahol vidám éjszakába nyúló estét sikerült eltölteni néhány újdonsült kedves ismerőssel. Rémálmok szerencsére nem voltak, csak ma egy kis fejfájás, és nagyon kellemes felhőkben járós érzés! Lehet, hogy lesz még alkalmam lefotografálni út közben a szebbnél szebb szemgyönyörködtető csodákat?

A változatosság kedvéért tegnap első világháborús nemzeti ünnep lévén ismét kaptunk egy szabad napot - éljen éljen; internet csodája: gyorsan kerítettem magamnak egy idegenvezetőt és ellátogattam Metz gyönyörű városába - ha már itt vagyok a messzi (vad?)nyugaton, gondoltam kihasználom. Jól tettem.

   Nem annyira a mise miatt, amin véletlenül sikerült részt venni a katedrálisban próbáló kiskórus és az épület előtt masírozó katonatisztek karának intő jelét nem észrevéve... Vicces élmény volt, és még a prédikáció (hallott része) sem volt annyira rettenetesen szűk látókörű - még ha vicces is volt Robert Schumant Isten szolgájaként elképzelni, ahogy nyilván sűrűn kereszteket vetve alapítja az Európai Uniót...

   Nem is annyira az itt épp tegnap bemutatásra kerülő új Terry Gilliam film miatt, ami nagyon magával ragadó volt; lehet izgalommal várni az otthoni januári bemutatót! Vicces, fantasztikus, izgalmas, ötletes, remek képi elemekkel és színészi alakításokkal képzelet és valóság határán...

   És még csak nem is a napot megkoronázó kellemes már Strasbourgban folytatott esti zenés beszélgetés miatt, ahol az alábbi hangulatklapp talált meg (hogy hogyan létezik, hogy mindig olyan zenék bukkannak fel az ember körül, amilyenre éppen a legnagyobb szüksége van?!)

Hanem mert végre megint utat tudtam engedni a spontaneitásnak, bontottam a falakat, remekül éreztem magam, megismertem egy csomó kedves és érdekes embert, éltem :) És teljesen feltöltődtem energiával! Juppijé!

Jövő hétvégén lesz egy hónapja, hogy távol vagyok Budapesttől és próbálom magamba szipkázni a francia, de legalább is az elzászi kultúra minden kis leheletét; mivel azonban a jövő hetem elég zsúfoltnak ígérkezik, szombaton pedig a szombati óráim után... bőőő... igen... szombati... bár tegnap teljesen elememben voltam... szóval azután meg már nagy lázas készülődésben leszek a Brit szigetek felé, gondoltam megelőlegezem a tapasztalat-összegző bejegyzést. Valamennyire lehet, hogy befolyásolnak persze kedves amerikai csoporttársaim a helyiekre vonatkozó kissé pikírt megjegyzései, de azt hiszem személyes megfigyeléseim kicsit azért árnyalják a tengerentúlról inkább ködösnek tűnő képet. Minden esetre megpróbálok egy plusz egy mínusz stratégiát követni a pártatlanság védelme érdekében!

Plusz: Mindenki biciklizik! Na jó... minden esetre rengeteg sokan. Minden sarkon van bicikliparkoló - értsd: egy csomó kis félkörívbe hajtogatott vasizé, amihez hozzá lehet láncolni rendeltetés szerűen egy, alapesetben kettő, csúcsforgalomban 3-4-sok biciklit. Ez néha nagyon vicces eredményeket szül; a legaranyosabbat tegnap délután láttam: mivel már sehogy nem fért valaki a kis vasizéhez, parkolnia meg valószínűleg muszáj volt, és persze közel-távol minden villanyoszlop, fatörzs, kerítés is foglalt volt, ezért fogta magát, és függőleges helyzetben a kis izé tetejébe állította a járgányát... Csodákra képes az emberi leleményesség! Ezt kiegészítendő keresztül-kasul a városon mindenfelé bicikliutak vezetnek. Körülbelül szerintem úgy kétszer annyi összességében, mint Budapesten. A különbség persze tovább mélyül, ha a két város nagyságát is összehasonlítjuk... úgyhogy inkább ne tegyük. Persze, hogy jó magyar módra együtt örüljünk egymás kárának is, némelyik bicikliút azért itt is tragikus állapotban van például gyökérkinövések tekintetében, de még így is leírhatatlan a különbség. 

Mínusz: Még nem nagyon találkoztam egyetlen pénztárosnénivel sem semelyik közértben, aki rám mosolygott - mit mosolygott - rám nézett volna! Elhiszem, hogy nem egy felemelő munka bent ácsorogni a kasszánál egész nap, és húzogatni a vonalkódokat; én is csináltam... De azért ennyire mégsem volt szörnyű! Vagy ennyire rémisztő ábrázatom lenne?! Próbálkoztam sokféleképpen, de nem ment a dolog. Pedig most már egy ideje ugyan abba a boltba járok, hogy örülhessek a finom friss bagett illatának, támogassam az elzászi tejtermelőket és válasszak egy újabb sajtot a közel 400 francia remekből; és próbálok ugyanahhoz a nénihez visszamenni mindig, de a reakciói, pontosabban azoknak hiánya továbbra sem változik. Már-már kezdtem azt hinni, hogy a néni orvosi eset, és mély depresszióban szenved, de tegnap ez a teóriám megbukott, amikor egy barátnője állt előttem a sorban, ugyanis csodák csodája rá mosolygott, sőt kedélyesen csevegtek is. Persze mondanom sem kell... a jókedv nem tartott soká; mire sorra kerültem, visszaöltötte gyorsan szokásos arcvonásait, úgyhogy nem kellett csalódnom ez alkalommal sem...

Plusz: "Socialist lunch" ahogy azt a kedves csoporttársak hívják. 2€90-ért irtó jó menza van: saláta, gyümölcs/desszert sajt/joghurt, főfogás - mindig 2-3 féle közül lehet választani; ha nem tetszik, mindig van pizza, tarte flambée, ami tulajdonképpen kenyérlángos (mondjuk az otthoninak nyomába sem ér), meg kebab... Még otthon is, ha egy ilyen jellegű ebédet szeretnék elfogyasztani az egyetemen, egy ezres alatt egészen biztosan nem úszom meg... jó esetben. Jó mondjuk a hatékonyság itt csöppet hiányzik a rendszerből, ugyanis a menzát; mint az egyetemen szinte minden szolgáltatást a diákigazolványra töltendő kreditek beváltásával lehet igénybe venni, amit persze a menza előtt egyetlen kis gépecskében lehet csak feltölteni... De hát azért ez áthidalható probléma... A szocialista ebéd bevezetésének okai meg, ha lehet, még örvendetesebbek: a franciák imádnak jókat enni, így az ebédszünet is szent, és ha rövidebb mint egy óra, akkor már kitör a pánik. Mérhető eredmény: felszedtem 2 kilót... Úgyhogy amint befejezem ezt a kis szösszenetet, azt hiszem megyek is úszni! Aztán ebédelek egy jót :)

Mínusz: "C'est pas mon problème, monsieur..." Ami magyarul kábé annyit jelent a tónust is figyelembe véve: "Na haggyá' békén és húzz a francba..." vagy kevésbé alpári megfogalmazásban: "Ez nem az én hatásköröm..." Általában akkor szokták mondani az embernek ezt a kis mondatot, amikor valami nagyon fontos dologban szeretne eljárni, keresi az illetékes elvtársat, de csak a szomszédját találja, vagy a helyettesét, vagy a takarítónénit... Információt tőlük beszerezni azonban teljes lehetetlenség. Azért nehezen tudom elképzelni, hogy mindenki annyira nagy elkötelezettséggel viseltet saját munkája iránt, hogy munka közben teljesen kikapcsolna, és ne venné észre, ha a szomszéd/helyettesített/stb. elvonulna a közelben. Ehhez még hozzájárul egy ej-ráérünk-arra-még magatartás, és egy "komplikáljuk minél inkább" eljárásrend hivatali ügyekben, ami minden ügyintézést rendkívül lelassít. Ez mondjuk kicsit persze hajaz egy bizonyos közép-európai országban elterjedt irodapatkány-stratégiára; de azért csak nyomokban...

Plusz: A szocialista ebéd mellett egy csomó más kedvezmény jár minden diáknak. Szinte alanyi jogon jár lakhatási támogatás, rendkívül olcsó az uszoda, a városi közlekedés, a mozi, koncertek... Mondjuk a normál francia árhoz képest; így felülről közelítve a magyar árakat. A diákszervezetek olyan erőteljesen képviselik a diákok érdekeit, hogy bankokkal is szerződést kötöttek: ha a bankban számlát nyit egy hallgató, a hallgató számlájára kerül x Euró...

Mínusz: Valamilyen furcsa társadalmi klikkesedés, vagy hierarchia, vagy nem is tudom micsoda. Bár elviekben Franciaország a szabadság, testvériség, egyenlőség országa, mégis hihetetlen különbségek vannak az emberek között, és nagyon kizárólagosan viselkednek az itteniek. Többek között ebből adódik valószínűleg a pénztárosnénis, meg a hivatali konfliktus is; no meg, ami még viccesebb, hogy nyelvhasználatban is sokkal hangsúlyosabbak a különbségek a különböző nyelvi rétegek között. Persze magyarul is máshogy beszélünk egy hivatalban, máshogy egy sör mellett, máshogy egy szónoki emelvényen, de valahogy mégis sokkal artikuláltabbak a különbségek itt mint otthon. És ez valahogy nekem nem tetszik... Mindennek megvan a rendje. Például, ha moziba megyünk, akkor egy francia mozi után egészen biztosan hazamegy; hogy kávézni, vagy sörözni elmenjünk együtt, arról szó sem lehet. Talán csak sikerült  megtalálni a hátterét egy újabb hónap múlva...

Összességében minden esetre továbbra is remekül érzem magam; kicsit sokat koncentrálok a tanulmányokra, de ezt a hétvégét leszámítva csomó vidám mulatságban is van részem. Jövő héten minden esetre lesz egy nagy szülinapozás, egy gulyás-palacsinta parti, meg még ki tudja mi, úgyhogy a most hétvégi eseménytelenség valószínűleg nem fog sokáig tartani.

Ami pedig az esetleges franciákra általánosított megjegyzéseimet illeti a bejegyzésben, továbbra is tartom, hogy nincsenek helytálló sztereotípiák, és nincs olyan sem, hogy valami minden franciára vonatkozna. Úgyhogy ha a bejegyzésben valamit "a franciákra" vonatkoztattam volna általánosságban, abból tessék levonni azért kettőt. Franciaország nagyon nagy és egészen más délen, mint északon, Bretagne-ban, mint Elzászban, Párizsban, mint egy kisvárosban, vagy falun. Például, ha a francia konyha tipikusan, "egy kis izé egy nagy tányér közepén, lehetőleg nulla zsíradékkal" sztereotípiájára gondolunk, Elzászban nagy meglepetések fognak érni... A legtöbb helyi specialitás tele van nyomva szalonnával, tejföllel, meg krumplival; mindezt jókora adagokban porciózva... és ez csak egy a sok példa közül. Ezért kérem, hogy általános következtetéseket lehetőleg ne próbáljon senki sem levonni a fentiekből!

Azt hiszem, kezdek teljesen megtébolyulni... egyszerre kavarog bennem egy tüskés szúrós keverékérzés, megfoghatatlan és kicsit érthetetlen alapokon. Féltékenység, hiányérzet, üresség... Azt hittem, hogy már örökre marad a racionalitás, az észérvek és a megalapozott döntések. Tévedtem? Miért pont most, és miért pont 1000 km távolságból? Mit keresek itt?

No jó... talán az utolsó kérdés kicsit költői volt; a válasz rá, mégis kicsit keserédes... Ömlengés: STOP!

Egy igencsak érdekes brazil kezdeményezés... miket nem tanul az ember portugál tolmácsolás óra közben?

Érdekes egyébként böngészgetni a http://www.xixinobanho.org.br/ oldalt is. A bolygó kapitányai!

Eltelt egy hét... Fejlődés óriási, tapasztalatok teljes mértékben pozitívak: minden működik, ahogyan működnie kell, rengeteget fejlődtem mind nyelvileg mind szakmailag, sok érdekes embert ismertem meg, otthon érzem magam, a rettegett bürökratikus trutymón is nagyjából sikerült túltennem magam... A kilátások meg egyenesen világmegváltóak.
Furcsa minden esetre, hogy ugyanaz a helyzet állt elő most itt megint, mint annak idején walesben: nap végére a saját anyanyelvemen is szinte képtelenné válok mind összerakni egy értelmes mondatot, mind gondolkodni - mondjuk most értem az itteni nyelvet, sőt beszélni is azért egész jól beszélem, viszont most egyszerre öttel kell megbirkóznom (voltam olyan bátor, és beültem a portugálos és spanyolos órákra is...). Remélem, hogy itt azért nem kell majd két hónap, hogy túltegyem magam a kezdeti nehézségeken...

Egy újabb döglesztős nap végén... Az adminisztráció hatékonyságára vonatkozó megjegyzés azt hiszem csöppet elhamarkodottra sikerült. Ugyan ma is sikerült rengeteget lendíteni a kereken, de több nagy falba is beleütköztem, amelyek azonban úgy tűnik áthághatatlanok - a legnagyobb baj, hogy úgy tűnik diákom, nagyon praktikusan majd valamikor akkortájt lesz, mikor jön a nyuszi. Amíg meg nincs diák, nem lehet kölcsönözni az egyetemi könyvtárból, nem lehet utazni rendesen, meg egyáltalán egy csomó dolgot ezerszer bonyolultabb elintézni az egyetemen.

No mindegy végül is, adminisztráció ide vagy oda, azt hiszem itt az ideje túllépni az élet ilyesféle apró izgalmain, és koncentrálni a képzésre. Annál is inkább, mert ma este kábé úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy kedves kis úthenger. Tudtam persze, hogy nem lesz sétagalopp ez a pár hónap, de hogy ennyire elálljon a lélegzetem, arra azért nem számítottam. Hihetetlen három tehetséggel vagyok egy csoportban, így velem együtt érjük el a négy fős óriáslétszámot az évfolyamon. Van egy azeri srác, aki egyébként magyarul tanul szabadidejében, tökéletesen beszél többek között franciául, azeriül, oroszul, angolul, aztán van egy amerikai leányzó, aki első látásra igen karakán céltudatos személyiségnek tűnik, de majd meglátjuk, mennyire lehet enyhíteni a kissé rideg mosolyán. Ő az angol és a francia mellett még remekül tud spanyolul, portugálul, és egész kicsit németül is. Aztán van még egy perui fiatalember, aki szintén remekül tud spanyolul, angolul, franciául... Egyiküknek sem anyanyelve a francia, és az angol is csak a leányzónak, mindennek ellenére olyan remek kifejezéseket használnak, olyan folyékonysággal, ami egyszerűen elkápráztat. No és persze rávilágít egy pár fejlesztendő pontra - első sorban a gyorsaságéra. Azért sokkal nem szélesebb a szókincsük, mint nekem, ami azért megnyugtató, de mégis: most a belehúzás időszaka következik!

Sikeresen megérkeztem a szépséges Elzász fővárosába! Úgy tűnik két nap alatt sikerül is minden apró-cseprő intézni valón túljutni; bár a francia adminisztráció messze földön híres, azért meglepő módon a lehetőségekhez képest egész jól működik. Sorban itt is nagyon sokat kell állni, de nem azért, mert 20 ügyintéző néni ádáz harcot vív az elemekkel, hogy lajhárokat éppen csak meghazudtoló sebességgel rakja át a papírkákat egyik sarokból a másikba, miközben, nagy hirtelen, egy légy zümmögésének hatására egyszer csak megpihen a tekintete a messzeségben, és megáll körülötte az élet... Ilyenről itt szó sincs. A nemzetközi ösztöndíjak irodájában a néni olyan villámtempóban dolgozott, mintha ostort csattogtattak volna a háta mögött. Életemben nem láttam még ügyintézőt ilyen hatékonysággal tevékenykedni. Csak hát szegényke egyes egyedül volt egy folyton duzzadó érdeklődő-mennyiség levezetésére... A titok csak az, hogy éppen ebédidő végén kell odamenni, mert akkor még mások sincsenek arrafelé, úgyhogy olyankor aztán bőven ki lehet használni villám keze jótéteményeit.

Egyébként minden tök szép, tök jó, lesz kis manólakásban szobám; kilátásról hamarosan képet is megpróbálok felapplikálni, ha lesz fotóapparátom, meg hozzá megfelelő zsinórkötegem... addig tessék elhinni, hogy egyszerűen fenoménus. Az órarend holnap derül majd ki, de biztosan az is nagyon izgalmas lesz, addig meg most nagy szunya következik az első napi nagy izgalmak kiheverésére... Folytatása hamarosan következik...

Az illuzionista a nézők szórakoztatására játszik. Egy külön világot épít maga köré, melynek rendjét nem törheti meg semmi sem. Minden apró részletnek az illuzionista céljait kell szolgálnia - a néző csak másodlagos, még akkor is, ha végeredményben a nézőért is van az egész színjáték. Élvezi a művész, élvezi a néző, és ez utóbbi néha már el is hiszi, hogy ott és akkor minden pontosan olyan, mint amilyennek látja, pedig tudja, hogy az előadás végeztével ő majd fel fog állni, felszáll a villamosra, hazaérve meg majd főzni fog valamit a kölköknek, aztán leviszi a szemetet, másnap munkába megy, és esze ágában sem lesz majd kalapok alatt nyulakat, meg virágcsokrokat keresgélni. De akkor este mégis eljátszik a gondolattal: "Mi van, ha mégis megváltozott a világ rendje, és mostantól az van amit akarunk, csak kívánni kell, és varázsütésre hopp Csodaország legszebb kertjeiben barangolhatunk!" Annyira belelovalja magát, hogy másnap megint ott ül a nézők között, és bámulja a csodát, és harmad nap is, meg még egy hét múlva is... bérletet vesz. Épp a harminckilencedik előadásra ül be, amikor egyszer csak azt veszi észre, hogy már kívülről tud minden mozdulatot, és baromira unja már az egészet, a hülye muksót, aki széles mozdulatokkal gesztikulálva ott ugrál középen, meg a kalapját is baromira unja, nyulastul, amit nem tud megsimogatni, meg virágostul, amit meg megszagolni nem tud... És közben eszébe jut, hogy aznap, mikor az utcán is sétált, a furcsa cilinderes úr fejfedője alatt is nyulakat, meg csokrétákat várt, és persze végtelenül csalódott, amikor az illendően megemelte a kalpagját, mert persze nem talált ott semmi ilyesmit. A kezdeti lelkesedés teljesen a visszájára csap, felváltja egy menekülési vágy, azt kívánja, hogy bárcsak lenne már máshol - és hopp a kívánsága teljesül. Csak gondolt egyet, és máris a csilingelő villamoson döcög hazafelé... Léteznek hát mégis csak csodák?